„… az ég néha milyen bőkezűen és jóságosan halmoz el egyetlen embert mindazon gazdag kincsével, kegyelmével és ajándékával, amit egyébként hosszú időn keresztül sok – sok halandó között szokott felosztani.” Giorgio Vasari kezdi így Raffaelloról szóló életrajzát. A 16. századi szerző művészéletrajzaiban a fenti formula visszatérő, ám ritkán használt fordulat.
Ismétlődő kivételességére Raffaello mellett Leonardo da Vinci és Michelangelo életének ismertetésekor lelhetünk, egyéniségük – művészetük kontextusának megfelelően. Sokrétű tehetség, a tehetség túltelítettsége, a „kapott -született” tehetség kifejezése köszön vissza e szavakban, valami hasonlót mondottLuis Enrique korunk világklasszisáról Messiről, akit varázspálca érintett.
Most azonban nem a csodát kutatjuk és magyarázzuk, nem a játékösztön eredetét és a játékintelligencia támadásbeli megnyilvánulásait próbáljuk nyomon követni elsősorban, hanem azok megszemélyesítőit akik ezt meg akarják fojtani, azokról akik az „ég kitűntetettjeinek” szellemét ismét palackba akarják a pályán zárni. Nem az edzői megoldások, tolódás – zárás , váltások és bekettőzések varázsládájáról ejtünk szót, inkább a klasszis játékosok klasszikus emberfogókkal vívott küzdelmét idézzük fel. Dobjunk fel egy érmét, mintegy érdekes asszociációs játékként! Az érem fordul, egyik oldala Jürgen Kohler a másik Van Basten, a következő forgásnál Claudio GentiléreMaradona és Zico képmása körvonalazódik, most kicsit felénk fordul az érme és Americo Gallego arcáról Törőcsik ugrik be, végül visszahull a kézbe, egyik oldalánBerti Vogts a másikon pedig ott van Cruyff. És ha az érmét élére állítjuk, további érdekességet vesszünk észre Maradonán kívül egyik világklasszis sem nyert világbajnokságot árnyékaik viszont – 1982 – ben Gentile igen Maradona nem- igen.
Forrás: Centerhalf Blog
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
