Ha Rudas Ferenc nem szenved súlyos lábtörést 1950. március 19-én, a Postás elleni mérkőzésen, akkor most valószínűleg nem születik meg ez a cikk. Mert Rudast senki és semmi sem szoríthatta volna ki a formálódó magyar labdarúgó-válogatott, a majdani Aranycsapat jobbhátvédposztjáról. Buzánszky Jenő sem, akinek azonban így megadatott az esély. Élt is vele, és halála napjáig, múlt vasárnapig ő jelentette már csak a legendás gárdát. Itt az idő tehát számba venni: Buzánszky és társai elhunytával kiket és mit veszítettünk.
Volt nekünk egy Aranycsapatunk, amely egyébként története legfontosabb, legrangosabb versenyén, az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett, és a svájci vb egyetlen összecsapásán sem játszott a híressé vált Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban. Hogy akkor miért lett mégis Aranycsapat? Részben, mert 1952-ben megnyerte a helsinki olimpiát. Amelynek egyetlen meccsére sem a klasszikus formációban futott ki.
Az évszázad mérkőzésére 1953. november 25-én a londoni Wembley Stadionban viszont igen. A 6:3-as diadal számunkra valóban az évszázad mérkőzése volt, és az angolok is előszeretettel használták a match of the century terminológiát, bár inkább a találkozó előtt. (De vigyázzunk, német nyelv- és futballterületen a Jahrhundertspiel, olasz földön a partita del secolo alatt az 1970-es mexikói világbajnokság elődöntőjét értik, az olaszok ekkor hosszabbításban gyűrték le 4:3-ra az NSZK-t.)
A másik korszakos bravúr, az Európa-kupa megnyerését jelentő, 1953. május 17-ei, római, olaszok feletti 3:0 alkalmával szintén az epigrammaszerűen memorizált tizenegy kezdett, a szünetben váltotta Hidegkutit Palotás Péter. (Mint ahogyan a Wembleyben is beszállt a 78. percben Grosics helyére Gellér Sándor.)
A megrögzött futballhívek számára ezek ismert tények. Mint ahogyan az is, hogy a keretben, de sokszor a pályán is feltűnt a virtuóz jobbszélső, Sándor Károly, a Bozsikhoz mérhető irányító, Kovács Imre, a csatársorban többször is remeklő – még mindig élő – Tóth II József, az NSZK-val szemben 3:2-re elveszített vb-döntőn kapitális ziccert rontó, ezért bűnbaknak kikiáltott Tóth Mihály, no meg – a teljesség igénye nélkül – Börzsei János, Dalnoki Jenő, Kovács József, Szojka Ferenc, Csordás Lajos, korábban Szusza Ferenc, később Fenyvesi Máté, Várhidi Pál. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány egyszer különleges érzékkel, máskor még különlegesebb szeszéllyel sakkozott a klasszis futballistákkal, mint afféle bábukkal. Sándor Csikar nemcsak azért vált kegyvesztetté, mert virtuozitása miatt nem remélte tőle, hogy aládolgozik az összekötő zseninek, Kocsisnak, hanem mert a felesége rúzsozni merészelte a száját; Kovács Imrét azért cserélte Zakariásra, mert Bozsik mellett nem még egy agytrösztre, hanem egy nagy munkabírású szűrőre volt szüksége. Persze mindenkinek megvolt az egyéni, olykor a vak véletlen, olykor a Sebes által kimért sorsa, az igazán izgalmas kérdés talán mégis az: mikor és miért állt össze először az Aranycsapat?
A válasz a hol kérdésére hátborzongató, hiszen történelmi vereségünk, a vb-döntő helyszínén, a berni Wankdorf Stadionban. Csakhogy természetesen nem 1954. július 4-én, hanem 1952. szeptember 20-án, az Európa-kupa csoportmérkőzésén, annak is a 31. percében. Amikor a házigazda Svájc már 2:0-ra vezetett, és a szövetségi kapitány ekkor cserét határozott el. Palotás Péter helyére beküldte Hidegkuti Nándort, és ezzel a hadrend is megváltozott, az MTK-ban már alkalmazott hátravont középcsatár taktikájával, a 4-2-4-es formáció tulajdonképpeni első alkalmazásával nem tudtak mit kezdeni a svájciak. Puskás két góljával még az első félidőben egyenlített, majd Kocsis és Hidegkuti révén 4:2-re fordított a magyar válogatott.
Az információáramlás, a hírközlés kezdetleges módja miatt e fegyver még a következő esztendőben is minden ellenfelet megdöbbentett, a londoni 6:3-ban is oroszlánrésze lett annak, hogy a tanácstalan angol centerhalfnak, Harry Johnstonnak halvány fogalma sem volt arról, mit kellene tennie Hidegkutival. Az 1953-ban játszott nyolc mérkőzésből négyszer az Aranycsapat kezdett; többször, mint bármelyik más esztendőben. Utoljára 1954. április 11-én Bécsben, a Praterben látták együtt a verhetetlen tizenegyet, nem éppen világrengető formában: 1:0-s győzelmünkhöz Ernst Happel öngóljára volt szükség.
Az Aranycsapat híre azonban önálló életre kelt. Hét évtizeden át is alig halványult, sőt minél gyengébbnek és reménytelenebbnek tűnt az aktuális magyar válogatott, annál feljebb értékelődtek az 1950-es évek héroszai. Puskás első, 1981-es hazatérése – az angolok elleni vb-selejtező előtt lépett pályára a Népstadionban – elképesztő rokonszenvtüntetésbe torkollt, Kocsis Sándor hamvainak hazahozatala még 2012-ben is országos üggyé nemesedett. A jelenség, ez a sajnos egyre passzívabb futballromantika azonban messze szétfeszíti az ország, sőt a nemzet kereteit. Erdélyi barátom a minap a török–szír határról üzente, hogy a szíriai útlevélkezelő magyar útlevele láttán „Puszkasz, Puszkasz!” kiáltásban tört ki, az európai szövetség hétfői, zürichi gáláján pedig 2014 legszebb góljáért a Puskás-díjat ítélték oda James Rodrígueznek.
Forrás: mno.hu
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
