Kopcsik Lajos Oscar-díjas mestercukrászt nem kell bemutatni, több város díszpolgára, természetesen Egeré is, de nem akarjuk felsorolni az összes olimpiai és világbajnoki címét, Guinness rekordját és a róla szóló könyveket sem.
Aki a megyeszékelyen lakik, vagy ide látogat, az elmehet a híres Kopcsik Marcipániába, és minden különösebb kommentár nélkül is képet kaphat arról a különleges életműről, amely a nevéhez fűződik.
Ám a dolgok úgy alakultak, hogy mindennapjait immár nem tölti az említett helyen a Mester, s nem is dolgozik már ott, élete tehát megváltozott: nem kicsit, de nem is teljesen. Otthonában kerestük tehát fel a város ismert alakját, hogy megtudjuk tőle, mivel foglalkozik mostanában, mit csinál megnövekedett szabadidejével s egyáltalán, mennyiben változott meg az élete.
Talán nem lepődik meg senki, ha azt mondom, nekem a cukrászat a mindenem – kezdi a beszélgetést a Mester. – Létezett persze más is, ami nagyon fontos volt mindig számomra. A képzőművészet és a zene mindenképpen, de végül is ez a három dolog együtt volt mindig bennem, ezek összefonódtak egymással és az alkotás folyamatával. Úgy dolgoztam, hogy közben gyönyörű muzsikát, Bachot, Rachmanyimovot, Vivaldit hallgattam, a zene a léleknek szólt, a képzőművészet pedig a látásmódot, a vizualitást segítette, hiszen az utóbbi húsz évben a cukrászati alkotásaim már nagymértékben a képzőművészethez kapcsolódtak. Én egyébként minden fiatal kollégámnak azt ajánlom, hogy foglalkozzanak zenével, művészettel, mert ezek szeretete elengedhetetlen azok számára, akik olyan tárgyakat készítenek, amelyeket én is az utóbbi évtizedekben. Persze, nem csak nekik ajánlom…
Nem lehet véletlen az sem – mondja -, hogy mikor magam mögött hagytam a klasszikus cukrászatot, ami torták, sütemények készítéséhez kapcsolódott, nos akkor, a Jóisten sugallatára a művészethez közel álló dolgokkal kezdtem foglakozni, nyilván ebben nagy szerepet játszottak azok az előzmények, amelyekről az imént beszéltem. Tehát ez a világ egyáltalán nem volt új és ismeretlen számomra.
Hogy személyesen kik hatottak rám? Elsősorban a Kass Jánossal való harminc éven át tartó barátságomat kell elsőként megemlítenem, aki számos ötletet adott nekem munkám során, nemcsak a konkrét tanácsokra gondolok, hanem látásmódjára, egész személyiségére, ízlésvilágára. Aztán az egri festő-, és grafikusművész barátom, Herczeg Pista művészete is meghatározónak bizonyult számomra, hiszen az idők során ő az alkotótársam volt. Mint ahogy Sebők Sándor is, aki a cukorból készült tárgyak csiszolásával foglakozott nagy hozzáértéssel és tehetséggel.
A Monet-festmény? A története 2003-ra nyúlik vissza, valóban, ez is egy példa arra, hogy a munkám az évek során mennyire összefonódott a képzőművészettel. A Szépművészeti Múzeumban nagy sikerű kiállítást rendeztek Monet és barátai címmel, amelyet megnéztek a francia légitársaság munkatársai is. Ám a látogatás előtt a csoport egy francia tulajdonú fővárosi szállodában egy fogadáson vett rész, s előtte jött a felkérés, miszerint el kellene készítenem cukorból a festmény pontos mását… Először nem is mertem elvállalni, mondtam, hogy én egy impresszionista képet nemigen tudok megcsinálni, egyszerűen más a látásmódom, aztán napokig nézegettem, ismerkedtem a festménnyel a múzeumban, még a teremőrt is megkértem, kapcsolja ki a riasztót, mert gyakran túl közel hajoltam a képhez, de aztán sikerült, s mondhatom, nagy sikert aratott az általam készített változat.
Igen, aztán pár éve úgy alakult, hirtelen sok lett a szabadidőm, talán túlságosan is sok. A napi alkotómunka visszaszorult az életemben, de a zene és a művészet szerepe cseppent sem csökkent, sőt. Az is segített, hogy nagyon szeretem az embereket, és szerencsére nagyon sok ismerősöm, barátom van, például a képzőművészek körében is, hiszen több évtizedes kapcsolat fűz hozzájuk. Nemrégiben járt nálam az ismert szobrász, Kő Pál, akivel sokat beszélgettünk a zenéről és a világ dolgairól. Nemrég látogatott meg egy svéd tenorista barátom, de említhetném ef. Zámbó Istvánt, úgyhogy nem panaszkodhatok.
Új szenvedélyek? Hát először is, több idő jut a régiekre, sokat foglakozom a képzőművészeti gyűjteményemmel, továbbra is rengeteg muzsikát hallgatok. De kétségtelen, hogy vannak új szenvedélyeim is, például rendszeres látogatója vagyok az egri régiségpiacnak, ahol értő szemmel viszonylag olcsón lehet igazi kincsekhez jutni, kisebb szobrokhoz, plakettekhez, érmékhez. Az, hogy negyven éve ismerek szobrászokat, festőket, ilyenkor is segít… Persze, az eredeti hivatásomat sem hagytam abba teljesen, mondhatni „hazahoztam” a munkát, mert ugye, nincs műhelyem, ami nagyon hiányzik. Ettől függetlenül nemrég fejeztem be egy Sajdik képet, egy Kass János ihlette fejet, és van egy tartozásom, a lányunokámnak ígértem egy matyó-párnát, amit lassan már illene befejeznem. Az persze, hogy a két unokámmal többet tudok foglakozni, nagyon sok örömet okoz. És szót kell ejtenem a feleségemről is, aki évtizedeken át segített nekem, ő biztosította a otthoni hátteret, nélküle nem tudtam volna elérni mindazt, amit elértem. Most törlesztem az adósságomat, és én megpróbálok segítek neki, ahol tudok, szívesen járok például vásárolni vele, ami egyébként nekem is kedvemre való elfoglaltság.
De azért úgy van az, hogy teljesen új életet már nem kezdhet el az ember. Továbbra is vannak tárlataim, a napokban nyílt meg egy kiállításom Kazincbarcikán, rövidesen pedig egy díszebéden veszek részt, ahová a nyugdíjas olimpiai bajnok cukrászokat és szakácsokat hívták meg.
Hogy én csinálom-e a desszertet? Hát, nem hiszem
…
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
