Megérkezett az egri The Wallkids új klipje

Tiszta, nyers hangzásukkal várják azokat, akik a zenei piac túlkínálatában valami hitelesre vágynak. És közben elvárások nélkül teszik, amit szeretnek: zenélnek. Interjú a „Hiába futsz” apropóján.

A Nádasi István „Gibbonnal”, a zenekar frontemberével, énekesével készült beszélgetésben szó esik a fiatalos kinézetről, a múltról (beleértve a Forcas együttest), a trendekről, a punkzene egyszerű szépségéről, valamint a hangzásról, ami akár „menekülés” is lehet azok számára, akik már unják a mindenhonnan tülekedő trendeket. Mindenekelőtt itt a klip:

– Ugyanaz vagy 20 éve. Konstans szereplő az egri zenei életben, miközben még az arcod sem változik, nem öregszel.
– Ha ennek tudnám a titkát, eladnám a receptet és milliomos lennék. De szerintem az tart fiatalosan, ha hű maradsz önmagadhoz. Ha végig gondolom a saját ismerősi körömet, azok maradtak fiatalosak, akik lassan változtak, nem erőltették, legyenek akár zenészek, üzletemberek, vagy bármi egyéb.

Sokan megvesznek most azért a szűkített szárú melegítőért, amit ha megmutatok a régi Forcas együttesünk fotóin, rácsodálkoznak… Nincs új a nap alatt. Kb. 1993 óta ugyanolyan ruhákat hordok, de persze ez csak egy példa, fejben sem változtam a 28 év alatt. A zene változott, a kezdeti időszak keményebb volt, de az alapvetően dallamos punk-rock már akkor sem állt távol tőlem. 1993-ban kezdtünk a Forcas-szal, 1994-ben pedig már megjelent a Green Day Dookie albuma, ami nálam száz százalékosan betalált. Aztán a Mom’s Favorite már az elődhöz képest más stílusban is utazott, bár először mintegy projektként indult, nem gondoltam, hogy ilyen hosszú éltű lesz. De éppen összecsengett a közönség igényeivel, így egy 14 éves történetté kerekedett. A Nádasi feat. Bene aztán egy olyan projekt volt, ami azt a célt szolgálta, hogy ne essek ki a zenei életből, majd jött a The Wallkids. De például azt még soha senki nem kérdezte meg, hogy honnan az együttes neve.

– Akkor én megkérdezem.
– Egyes amerikai vidékeken ezt a szlenget használják a laza kölykökre. Tudod, azokra akik támasztják a falat, és bennük van az az életérzés, hogy miközben rágóznak, pont nem törődnek a társadalmi szabályokkal. Ez nem azt jelenti, hogy egy vendégsében ne tudnák az illemet, vagy például ne tartanák be a KRESZ-t, ha volánhoz ülnek, csak nem a konvenciók alapján határozzák meg a saját sorsukat. Úgy élem az életem, ahogy akarom: nem fogok nősülni csak azért, mert a társadalom ezt várja tőlem, mint ahogy esetleg gyereket sem ezért vállalok. Más meg a házasságban látja a kiteljesedést, az is jó, ha ő sem az elvárások miatt választja azt az életutat. Ha a saját szüleimtől azt hallottam, hogy úgy éljem az életem, ahogy nekem jó, más se szóljon bele. Ilyen egyszerű. Másik példa, hogy ha az ember szakmát választ, azt se elvárások alapján tegye, hanem azt csinálja, amiben valóban örömét leli. Erről szól. Mert ha olyan dolgokat választasz életcélul, ami kényszer, abból végül semmi jó nem sül ki. És persze hivatalosan ezt külön kell írni: wall kids, de mi felrúgtuk a szabályt az együttes nevének megalkotásához is, ez a brand része.

– Ennyi?
– Pontosan. Magam is élem az életem úgy, ahogy szerettem volna. Visszatérve a ruhához, divathoz: nem hordok öltönyt, hogy komolyabban vegyenek Eger Belvárosában, mert pont nem vennének. Kiröhögnének, az nem én vagyok. Még a legfajsúlyosabb szerződéseinket is laza cuccokban írtam alá, mégis partnerként tekintettek rám a kiadónál vagy a zenetévénél. Mert valóban igaz, hogy nem a ruha teszi az embert.

– Gibbon az egri „true arc”. De azért elég nehéz hitelesnek maradni egy elüzletiesedett zenei világban, a streaming-szolgáltatók műanyagot csöpögtető rendszerében.
– Lehet, de mi nem a mennyiségre, hanem a minőségre megyünk. Látok zenekarokat, akik kéthavonta kijönnek egy klippel, amik ugyan jól össze vannak rakva, de közben elveszik a lényeg. És a második már kevésbé népszerű, mint az első volt, a harmadikra radikálisan lecsökken a nézettség… Közben én meg lehet, hogy hatot kidobtam a kukába, mert csak egyre mondom, hogy na ez jó lesz.

– És az az egy elég?
– Egy dalt „kimaxolunk”. Először is, az együttes tagjai mellett a hangmérnök érdeme, hogy az a lehető legjobban szól. Aztán feltöltjük, szétdobjuk a piacon, a végletekig megfuttatjuk, előbb a zenét, aztán a werkfilmet, majd a kész videót. Mint jelen esetben is.

Meg kell érteni, hogy egy zenefogyasztó több zenekarért rajong. Ha kéthavonta elé dobunk valamit, egy idő után nem fogja érdekelni már.

– Régen is így volt?
– A Forcasnál volt, hogy egy éven belül megjelent egy album és még egy maxi. Na de akkor a rendszerváltással a zenei szabadság is ránk szakadt, teljesen más világ volt. Akkor új volt a hangzás, vitte a lendület. Most meg – érdekes – de azt látom, hogy épp ezt a dallamos punkzenét nem játssza szinte senki. Vagy nagyon popos, vagy nagyon kemény, inkább a két véglet jellemző, a középúton alig mozog valaki.

– Közben pedig ti is épp a „régi hangzásban” gondolkodtok, az elektronika, vagy bármi más „varázslat” helyett.
– A The Wallkids esetében eddig se csináltuk nagyon máshogy, effektek nélkül dolgozunk. Mostanra az „Erről ennyit” albumunkhoz képest is karcosabb lett a hangzás, ez igaz. Persze, be van keverve a hang, de ennyi. Számomra is meglepő, hogy a nagy együttesek esetében is mennyire jellemző, hogy például midiből keverik a dobot, de én ragaszkodom ahhoz, hogy a zenész a stúdióban játssza fel az alapot, élőben, még akkor is, ha ez amúgy sokkal költségesebb. Ennek vagyok a híve, és most már úgy keverjük a hangzást, ahogy nyersen jön: dob, gitár, basszusgitár… 3 akkord, de szívvel-lélekkel, semmi manír, semmi túlgondolás. Mint a Green Day 1994-ben. Talán épp ezzel lehetünk érdekesek a közönség számára.

Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!