Mint portálunk hírül adta, Dr. Horváth Ágnes lett a Tokaj-Hegyalja Egyetem megbízott rektora, miután az intézmény korábbi vezetője családi okokra hivatkozva lemondott tisztségéről. Az új vezetőt a kezdetekről, a Századvég Egri Tagozatának megalakulásáról, egri tudományos és közéleti munkájáról kérdeztük. Kíváncsiak voltunk természetesen arra is, milyen tervekkel érkezett Sárospatakra.
Milyen pályára készült gyerekként? Gondolta volna, hogy a tudomány világában köt ki?
Egészen kicsi korom óta tanítani akartam, és élvezettel szerveztem a környezetem életét. Borsodnádasdon az általános iskolai tanítóim úgy emlékeznek rám, mint, aki a kör közepén áll és kézzel lábbal magyaráz. Jó tanuló voltam, nagyon szerettem iskolába járni.
A szülei akarták, hogy tanuljon vagy belülről jött ez a kényszer?
A szüleim mindenben támogattak, ha a kötelességemet elvégeztem. Elsődleges kötelességem pedig a tanulás volt. Biztattak, de nem kényszerítettek. Számukra igazi érték volt a tanulás lehetősége.
Kitűnőnek kellett lennie?
Nem kellett, de kudarcként éltem meg minden ötösnél rosszabb jegyet.
Nem terelték a biztos megélhetés, valamilyen szakma megszerzése felé?
Édesanyám látta, hogy könnyen és sokat tanulok, és sosem akart letéríteni a választott utamról. Nem volt ellenvetés, amikor az ózdi orosz tagozatos gimnáziumba mentem és akkor sem, amikor a Debreceni Egyetem történelem-orosz szakára jelentkeztem.
Történelem-orosz szakot említett, de az önéletrajzában a filozófia is szerepel.
Harmadéves voltam, amikor az egyetemi kínálatban megjelent a filozófia is. Onnantól háromszakos hallgató lettem.
Miért vonzotta be a filozófia?
Mert számomra a gondolkodás és a megértés tudományát jelentette.
Az egyetem után, 1987-ben Egerben kezdett tanítani. Ez volt a célja vagy így sikerült?
Eger nem célom volt, hanem az álmom, de soha nem gondoltam, hogy valóra válhat. Eger a híre alapján is bevehetetlen várnak tűnt, és nem is kísérleteztem volna a megostromlásával, ha a sors ki nem kényszeríti. De kikényszerítette. A friss diplomával sehová sem pályáztam, mert egy másik főiskolával már megegyeztem, mégis másnak adták a lehetőséget. Ezután próbálkoztam Debrecenben és Nyíregyházán, de már betöltötték az álláshelyüket. Összeomolva mentem haza és édesanyám noszogatott, hogy próbáljam meg Egert. A filozófia diplomámmal bekopogtam a marxizmus-leninizmus tanszékre, ahol fogadott a vezető. Hosszú beszélgetés után mondta, hogy ha két órával előbb megyek, nem tud mit ajánlani, de érkezésem előtt felmondott egy kollégája, ezért enyém lehet a helye. Így lettem egri. Pontosabban egri oktató, mert a városban az a mondás, hogy csak az nevezheti magát egrinek, akinek a négy nagyszülője ott született. Életemben talán háromszor éreztem földön túli boldogságot. Ez volt az egyik eset.
Főiskolai tanárként, politikatudományi vörös diplomával és történészi kisdoktorival a tarsolyában mi hajtotta a budapesti Századvég Iskolába?
Még érdemes hozzátenni, hogy egy egyéves kisfiú édesanyjaként. De a válasz így is a tudásvágy lesz. Ez hajtott. Tudtam, hogy 1992-ben a Századvégen teljesen újszerű megközelítéssel oktatják a politikacsinálást. Nem a munkásmozgalom történetét csomagolták Magyarország történetébe, hanem volt egy rendszerváltások Magyarországon tantárgy, vagy a filozófia történet helyett volt a politikai gondolkodás története. Nem a tények voltak újak, hanem a megközelítések, a látásmódok. A tanárok közül pedig akár a Párizsból hazatérő Kende Pétert említem, akár Gyurgyák Jánost, akár mást, nagyon sokat tudtam meríteni. A Századvég akkor egy olvasztótégely volt, ahol az oktatók és a hallgatók is a politikai tér különböző területeiről érkeztek és tisztelték egymás véleményét. Nagy hatással volt rám.
Hogyan tudta létrehozni a Századvég egri tagozatát?
Az egri kollégáim, akiknek mindig elbűvölve meséltem az előadásokról, azt kérdezték, hogy miért nem csinálod meg itt. Míg végül bementem Stumpf Istvánhoz, az iskola vezetőjéhez, és megkérdeztem, hogy életre hívhatom-e a Századvég egri tagozatát. És az volt a válasza, hogy ha megállapodok a tanárokkal, toborzok diákokat, és megteremtem az anyagi hátteret, akkor hajrá. Én pedig megállapodtam a tanárokkal, kinyújtottam a kezem és teli lett diákokkal, majd Habis László, az akkori egri alpolgármester segítségével meggyőztem a dohánygyár vezetőjét, aki meghallgatott, és támogatott. 1996-ban elindult az Egri Századvég. Azt gondolom, innen számítható az egri közéletben való ismertségem.
Aztán megszervezte az Egri Páholyt is, ami ugyancsak fontos tere lett a helyi közéletnek.
Az ötlet Miskolcról jött, és nekem jutott a szervező szerep Egerben. A színház is jól járt, és az üzleti, a politikai és a kulturális elit is gazdagodott egy találkozási hellyel. A páholy 2011-ig, az igazgató váltásig tudott működni, aztán megszűnt, mert a páholytagok már nem érezték otthonuknak a színházat.
Ekkortájt ment ki Amerikába is. Mi vitte ki?
Ismét csak a tudásvágy. Hogy megtanuljunk angolul (a gyerekek és én is), hogy megértsem hogyan működik az a rendszer. Amerikában már korábban eltöltöttem egy hónapot. 2008-ban utaztunk ki a gyerekeimmel. Washingtonban béreltünk lakást. A 16 éves Gábor és a 11 éves Zsófi állami iskolába járt, én pedig az American University és az Amerikai Politikatudományi Társaság kutatójaként megtaláltam azokat az eseményeket, programokat, amelyek épülésemre szolgáltak. Nem mellékesen, a kollégáimmal továbbra is szerveztem a tanszékem, a Századvég és a Páholy dolgait.
A gyerekein kívül mit hozott az Egyesült Államokból?
Először is csak Zsófi tartott velem, mert Gábor – egyik tanára tanácsára – egy alaszkai egyetemen tanult tovább. Én erős angol tudást szedtem fel, kapcsolatrendszert építettem, de mivel végig hazafelé is kellett dolgoznom, maradéktalanul nem aknázhattam ki a lehetőségeket. Ezt utólag kicsit bánom. És még valamit arról, hogy mit hoztam Amerikából: a nemet mondás képességét, valamint azt, hogy a legkritikusabb helyzetekben se essek pánikba.
Mit jelent az, hogy „a nemet mondás képessége”?
Hogy ha valamit nem akarsz vagy nem tudsz megcsinálni, akkor ezt el kell mondanod. Egyenesen, nyíltan. Először majd nem értik, és megsértődnek, ahogy én is, de aztán rájönnek, hogy sokkal jobb, ha őszintén beszélnek vele, mintsem vállalják a feladatot, majd soha többé nem veszik fel a telefonját.
Az angoltudás igencsak előnyére válhatott, amikor az egyetem nemzetközi ügyekért felelős rektorhelyettese lett.
Ez vitathatatlan. Rektorhelyettes azonban nem a nyelvi felvértezettség miatt lettem, hanem mert már kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerem volt.
De miért csak fél évre lett rektorhelyettes?
A rektor, akivel hosszú estéken keresztül készültünk az egyetem vezetésére, fél év után egyszer csak megjelent az irodámban és felmondott. Bizalomvesztéssel indokolta a döntését, amit ma sem tudok értelmezni. Nagyon sajnáltam azt a munkát, amit terveztem elvégezni, de félbe maradt vagy el sem kezdődhetett. Visszamentem a Politológia tanszékemre, amely akkor már igen jó hírnévnek örvendett itthon és a határon túl, amely kiváló hazai és külföldi előadókat vonzott Egerbe. De onnantól kezdve nehezített akadálypályán kellett haladnom. Egyik retorzió a másik után ért. Biztattam egyik kollégámat, hogy vegye át tőlem a tanszékvezetést, de nem vállalta. Amikor lemondtam a vezetői posztról, senkit sem neveztek ki a helyemre. Még két évig tanítottam az egyetemen, majd 2018-ban tudományos főmunkatársi státusba kerültem. Nem volt boldog időszak.
Hogyan dolgozta fel ezt a helyzetet?
Szerencsére volt elég dolgom máshol, ami lekötötte az energiáimat: például az Agria Közéleti Akadémia szervezése (2010-ben a Századvég Egri Tagozatát váltotta). Az akadémia része volt annak az egyesületnek, amely elindította majd menedzselte a fiatal vállalkozókat felvonultató Junior Expót, és megszervezte a „Fiatalok a nemzetközi kapcsolatokban” országos versenyt. Ezen kívül 2017-től az új párom is elárasztott nemzetközi feladatokkal, amikor őt a Nemzetközi Postagalamb Szövetség elnökévé választották meg.
Ilyen előzmények után örömet vagy félelmet érzett a megbízott rektori felkérés kapcsán?
Félelmet sosem érzek, ha egy feladat rám talál. Ha valamit nem akarok csinálni, akkor arra nemet mondok. Meglepetést éreztem, mert korábban azt mondtam a felkérő Stumpf Istvánnak, hogy nem akarok eljönni az egyetemről, és nem akarok eljönni Egerből.
Akkor miért jött el?
Mert akarva-akaratlanul Egerben mégis csak véget ért valami, ami teljesen a városhoz kötött.
Azonnal igent mondott?
Lélekben igen, de a valóságban előbb beszéltem a párommal és beszéltem a gyerekeimmel, és ezer százalékig támogattak.
Most akkor „patakivá” válik?
Odaköltözöm, mert teljes jelenlétre van szükség. Ez az egyetem nem lehet elefántcsonttorony, ahonnan ki-ki nézegetnek a városra. Az intézmény akkor lehet motorja a térségnek, ha részt vesz annak az életében, ehhez pedig rengeteg személyes energiát kell mozgósítani. Nem akarok úgy tenni, mintha „pataki” lennék. Azt azonban nagyon szeretném, ha egyszer majd úgy emlékeznének rám, hogy volt egy ember, aki idejött 2022-ben és szárnyakat adott az egyetemünknek.
Eger sem nagy város, de Sárospatakhoz képest még is csak egy megyeszékhely, amely lényegesen közelebb is fekszik a centrumhoz. Miért hisz abban, hogy Sárospatakon képes lesz „szárnyaló” egyetemet felépíteni?
Hogy mit lát valaki a világ közepének, az nézőpont kérdése. Magyarország például Kínából legfeljebb egy pontnak látszik. Láttam Amerikában olyan, 20 ezer fős egyetemet, amely egy ezerötszáz lélekszámú település mellett fantasztikusan működött. Hiszek abban, hogy nem attól függ egy intellektuális intézménynek a sikere, hogy az földrajzilag hol van. Ahogy a falak erejét sem csak a kövek adják, hanem a várvédőik. Hiszek a csapatépítésben, a közösség erejében. Ahogy Patak virágzása is akkor kezdődött el, amikor valaki, történetesen Lórántffy Zsuzsanna felismerte, hogy mi a fejlődés iránya és mi a motorja. Felismerte, hogy világlátott embereket kell hozni, akik tudnak valami újat, valami mást nyújtani a helyi közösségnek. Az induláshoz helyben kellett a felismerés, az akarat, és kellett az is, hogy ne legyenek sóherek. Ne csak vágyakozzanak a jobb után, de tegyenek is érte valamit. Adjanak anyagi alapot, politikai és erkölcsi támogatást. És adtak. Most ugyanezt látom. Óriási a várakozás a térségben a Tokaj-Hegyalja Egyetem iránt. Látom, hogy a modellváltó rendszerrel az intézmény óriási anyagi bázist kapott, amire és amivel lehet építkezni. És látom, hogy vannak határozottan felkészült emberek, akik nagyon elkötelezettek az iránt, hogy ebből az intézményből belátható időn belül elismert oktatási intézmény legyen. Nem azt mondtam, hogy nagy egyetem legyen, csak azt mondtam, hogy olyan, amely látszik a térképen.
Mit tud tenni az egyetem azért, hogy leküzdje a komparatív – kicsi város, szűk kulturális tér, kevés szórakozási lehetőség, kevés szak – hátrányait?
Ezt kell közösen kitalálnunk. Erre való az intellektuális erő. Elkészült a térség stratégiája, amely az út, a kerékpárút, a vasút és az internet fejlesztés mellett hangsúlyosan foglalkozik a munkahely teremtéssel, a kulturális értékek megóvásával, a turizmus fellendítésével, a szálláshelyek bővítésével és korszerűsítésével. Ebben a munkában kell szárnyakat adnunk az egyetemnek. Nagy szégyenünk lenne, ha ezt az akadályt nem tudnánk venni. De erre gondolni sem akarok.
Az első hetek tapasztalatai alapján mit szeretne a leginkább megváltoztatni Sárospatakon? Mit érzett, az egyetem közössége mennyire nyitott a változásra?
Az egyetemen és a városban is nagy várakozást tapasztalok és csillogó szemeket látok. Vagy csak ezeket tudom észrevenni… Szerintem az egyetemnek modern képzési struktúrára kell átállnia. Modern képzési kínálatot kell nyújtson. Nem arra kell törekednünk, hogy kövessük, másoljuk a többieket. Nekünk valami egyedit, valami különlegeset kell adjunk a hallgatóinknak. Tokaji bor egy van a világon. Tokaji világörökség sincs még egy sehol. Ezeket az unikumokat kell mintának tekintenünk. A borász szakon épp úgy, miként a pedagógus képzésben. Korszerűt, társadalmilag hasznosat kell nyújtanunk. És ha így lesz, akkor a nem túl távoli jövőben, Sárospatakon nem csak külföldi oktatók jelennek meg, de látható számban feltűnnek majd a külföldi egyetemisták is. Nagy próbája lesz majd a városnak, amikor olyanokkal kell együtt élni, akik nem beszélnek magyarul, akik angolul szeretnének boldogulni a boltban, a gyógyszertárban, az éttermekben, mindenütt. Erre is fel kell készülni. A térség és az egyetem sorsa össze van kötve. Ezt jó, ha mindenki tudatosítja magában. És azt is, hogy a közös célt csak együtt, összefogva érhetjük el.
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
