„Tőlünk várják azt a szeretetet, amit ők kamatostul visszaadhatnak” – Dr. Lisztóczky László évtizedek óta gyűjti a könyveket és nemcsak saját magának

Dr. Lisztóczky László József Attila-díjas egri irodalomtörténésszel beszélgettünk otthonában, méghozzá abból az apropóból, hogy a közelmúltban közel háromezer könyvet ajándékozott két erdélyi könyvtárnak.

Hogyan jutott el odáig, hogy hihetetlenül gazdag és változatos magángyűjteményéből könyveket adományoz erdélyi magyar könyvtárak számára?

– Erdély szeretete, az ott élő magyarok féltése ösztönzött erre a gesztusra. Már általános iskolás koromban sok szépet és jót hallottam, olvastam Erdélyről, s csakhamar rajongója lettem ennek a valaha Tündérkertnek becézett országrésznek. A markazi pap, falum papja sokszor beszélt róla, s mindig nagy szeretettel. Az idő tájt került a kezembe Az Erdélyi Helikon íróinak antológiája című kötet, mely 1934-ben jelent meg Kolozsvárt az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ebben a könyvben találkoztam először Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő és mások nevével. A kötet szerzői és írásai magukkal ragadtak. Megsejtettem, hogy a többség hatalmi súlyából és fölényéből eredően eleve hajlamos a hegemonizmusra, a kisebbség számára viszont létkérdés a demokratizmus és a humanizmus. Trianon új szakaszt nyitott a magyar humanista gondolkodás történetében, melynek a kulcsfogalmát a felvidéki Győry Dezső kisebbségi géniusznak, az erdélyi Kacsó Sándor kisebbségi humánumnak nevezte. Elsősorban a hatványozott emberséget, az erkölcsi emelkedettséget, a szenvedélyes szülőföld-hűséget fedeztem föl és szerettem meg az említett kötet írásaiban. Akkori érzéseimet későbbi ismereteim és tapasztalataim is erősítették. 

Mi volt a következő fontos állomása Erdélyhez való viszonyának?

– 1973-ban, amikor az egri Dobó István Gimnázium tanára voltam, az egyik osztályomat elvittem Erdélybe kirándulni. Életemben akkor jártam ott először, és megragadott a valóságban is mindaz, amiről korábban csak álmodoztam. Elbűvölt például a tájak szépsége. A világ legszebb tájai talán Erdélyben vannak, gondoljunk például a Békási szorosra, a Tordai hasadékra, a Szent Anna-tóra, a Gyilkos-tóra vagy a Hargitára. Lenyűgöző volt számomra az a gazdag szellemi és kulturális örökség is, melyet Erdély az évszázadok alatt megteremtett. A legjobban pedig erdélyi magyar testvéreink vendégszeretete ragadott meg. 

A kirándulás után az 1990-es évek közepéig minden évben legalább egyszer, de volt, hogy háromszor–négyszer is fölkerestem Erdélyt. Gyűjtöttem a könyveket és más vinnivalókat, az élni segítő, vigaszt nyújtóújságcikkeket és híreket, hogy tápláljam a reményt az ott élő magyarok szívében. Sok barátot szereztem, közöttük költőket is, például Páll Lajost Korondon vagy Magyari Lajost Sepsiszentgyörgyön. Mindig vittem magammalszalonnának álcázva, fóliába csomagolva, hűtőszatyorba téve vagy pilótakekszes dobozokba rejtve könyveket. A magyar nyelvű könyv az egyik első számú közellenségnek számított a Ceausescu-korszakban. Egy alkalommal 76 könyvet bányásztunk elő útitársaimmal csomagjaink rejtekhelyeiről Körösfő határában. Amikor egyszer vonattalutaztam Erdélybe, az egyik román vámos fülkéről fülkére járva ezt a három szót ismételgette: „Könyv, puska, pistol! Könyv, puska, pistol!” Mi röhögtünk rajta, ő pedig elégedetten mosolygott, hogy milyen ellenállhatatlan humora van.

Előfordult, hogy elkapták a könyvekkel?

– 1989 augusztusában néhány családtagommal és tanítványommal keltünk útra. Gyula felé akartuk átlépni a határt. Az egyik pilótakekszes dobozt kinyitotta a román vámos, és észrevette, hogy könyveket rejt. Nagy kutatásba kezdett, és csakhamar embermagasságú könyvhalom emelkedett mellette. Nagyváradról szekusokat (román titkosszolgálat: Securitate – a szerk.) hívtak a helyszínre, több órát kellett várni rájuk az augusztusi kánikulában. Míg várakoztunk, megbeszéltük, hogy mit mondunk majd a vallatáson. Nem áruljuk el, hogy hová és kihez megyünk, kiknek szánjuk a könyveket. Azt mondjuk, hogy azért viszünk épp sok könyvet Romániába, mert a legtöbb pénzt azokért kapjuk. Ez a tiltás egyenes következménye. Tudjuk a Bibliából is, hogy a tiltott fa gyümölcse édesebb a többinél. 

És elhitték? 

– Elhitték, de akkor – 1989 augusztusában – ott volt már a levegőben a változás szele is. A vallatások után hiába különítettek el minket egymástól, mindenki ugyanazt mondta, amit előre megbeszéltünk. Visszaadták a könyveket, de nem engedtek át a határon. Már késő éjszaka volt. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk Nagyváradon átjutni. Oda még nem jutott el a kitiltás híre, elmaradt az ellenőrzés, és úgy éjféltájban sikerült is átmennünk „a túlsó partra”.

Hová kerültek azok a könyvek, amelyeket Erdélybe küldött?

– Az egyik címzett a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár volt. Annak a vezetőjével, Szonda Szabolccsal még diákkorában ismerkedtem meg Székelyudvarhelyen, amikor részt vett egy általam összeállított erdélyi versantológia bemutatóján. Onnan a könyvek egy része a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba került. Abban állapodtunk meg, hogy osztoznak a könyveken, amire pedig nem tartanak igényt,  szétosztják vidéki könyvtáraknak vagy arra méltó, érdeklődő személyeknek. 

Hogyan választotta ki a könyveket?

– Elsősorban olyanokat válogattam, amelyek a Ceausescu-korszakban jelentek meg, és amelyeket annak idején igennehéz volt eljuttatni Erdélybe. Közöttük sok olyat, amelyek az erdélyi magyarok történelmi, irodalom- és művészettörténeti ismereteit gazdagítják. Került a dobozokba sok könyv az egyetemes történelem és művelődéstörténet témaköreiből is. Kézenfekvő az az elmélet, hogy az egyediből a különösség közvetítő szerepén keresztül az egyetemeshez, az általános emberihez vezet az út. A nemzetenkénti eredetiség a különösség kategóriájába tartozik. A könyvküldemény összeállításakor megszívleltem Makkai Sándor intelmét, hogy a kisebbségi sorban élők számára rövidebb a távolság az egyedi és az általános között, mint azok számára, akik a többségi nemzet tagjai. Korántsem a provincializmust próbáltam erősíteni a könyvekkel. 

Nem volt nehéz lemondani róluk? 

– Nyolcvanas éveimbe érkezve, igen sok könyvem összegyűlt már, tehát jut is, marad is. Az utóbbi évtizedben pedig nemcsak magamnak vásároltam a könyveket, hanem az erdélyieknek is. Szándékaimba beavattam a Dsida Jenő Baráti Kör tagságát és a baráti körömet, szép számban kaptam tőlük is köteteket. A városban híre ment, hogy mire készülök, s a kívülállók is gyarapították a készletet. Jó néhány Erdélybe szánt könyvet kaptam például Kéri Sándortól, a kiváló egri fotóművésztől.

Ez nagy logisztikai feladat is volt egyben. Kik voltak a segítségére a könyvek eljuttatásában?

– Először Deé Andráshoz, régi barátomhoz fordultam, aki az 1990 közepe táján költözött Marosvásárhelyről Egerbe. Menekülnie kellett, mert március idusán részt vett a megtámadott marosvásárhelyi magyarok védelmében. Ő a szintén erdélyi gyökerekkel rendelkező Oroján Sándorhoz fordult, hogy a könyvek szállításához nyújtson segítséget nekem. Nekik tartozom hálával, hogy a könyvek különösebb nehézség és késedelem nélkül eljutottak a címzettekhez.

 Tervez-e még hasonló gyűjtést?

– Igen, ha ad még időt rá a Teremtő. Szívügyem, hogy határon túli testvéreink ne veszítsék el magyar gyökereiket. Meggyőződésem, hogy megmaradásuk nem kis mértékben az anyaországtól, a mi gondoskodó szeretetünktől függ. Tőlünk várják azt a szeretetet, amit ők kamatostul visszaadhatnak. Tovább gyűjtöm tehát a könyveket.

Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!