Nincs lehetetlen, minden akaraterő és motiváció kérdése -vallja Fazekas Tamás parakajakozó, aki közel 15 évig harcolt súlyos lábsérülése gyógyításáért. Amikor kiderült nincs gyógymód, saját maga kérte, hogy térd alatt amputálják a bal lábát 2024 novemberében. Azóta új erőre kapott, új célokat tűzött ki maga elé és gőzerővel készül edzőjével, Kucsera Gáborral az FTC parakajak-szakosztályában – melyet miattuk hoztak létre – a paralimpiai részvételért. A felkészülés mellett folyamatosan edz, természetfotókat készít, inspirálja sorstársait az Istagramon is tamaslegless néven, podcastot indított az Újratervezés YouTube csatornán és nem utolsó sorban a napokban még Egerbe is ellátogatott.
– Egerben járt a napokban. Milyennek találta a várost?
– Nagyon-nagyon szeretem Egert. Kicsit ilyen „szívem csücske”. Gyerekkoromban osztálykiránduláson jártam ott először, és azóta is megvan ez az érzés. Olyan város, ahova mindig szívesen megyek vissza a látnivalók miatt is, meg a hangulata miatt is. Van benne egy nyugodtság, nagyon szép terei vannak, ott a vár, a bazilika… egyszerűen ad egy életérzést. Ha kirándulok a hegyekbe – Szilvásvárad, Bükk, Mátra környéke –, akkor Eger szinte kötelező állomás. Ha csak egy mód van rá, útba ejtem.
– Mennyi időt töltött a városban?
– Egy napot voltam most. Megbeszélésre mentem, de hazafelé úgy voltam vele, hogy muszáj megállnom. Sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem. Dobó tér, a vár, a bazilika – mindig megyek egy jó nagy kört, és egyszerűen feltölt.
-Úgy tudom a természetfotózás is közel áll Önhöz, ráadásul autodidakta módon tanulta. Télen is szokott fotózni?
– Abszolút. A téli időszak egyébként pont nagyon alkalmas. Én 90 százalékban madarakat fotózom: énekesmadarakat, ragadozómadarakat. Mostanában sajnos kicsit elhanyagoltam a sport miatt, meg indítottam egy podcastet is, szóval sok a teendő… emiatt haragszom is magamra. De pont jövő hétvégén szeretnék menni fotózni, most például Pápa környékére.
– Mikor és hogyan indult ez a szenvedély?
– Pár éve, úgy 6–7 éve kezdtem el komolyabban. Gyerekkoromban is nagyon érdekelt a természet, rengeteg természetkönyvem volt, és mindig néztem a képeket: „Úristen, hogy lehet ilyen jó fotókat csinálni?” Aztán az iskola, az élet… elhalványult. Aztán pár éve megint előjött, vettem egy gépet, objektívet, és elkezdtem tanulni: könyvekből, videókból, beszéltem olyanokkal, akik nálam sokkal jobban értenek hozzá. Szép lassan összeállt.
– És miért pont a madarak?
– Teljesen véletlenül jött, de szeretem a kihívást. Az énekesmadarak például soha nem ülnek nyugton – őket az egyik legnehezebb fotózni. És nekem pont ez tetszett benne, ezért is maradtam ennél.
– Van kedvenc?
– A jégmadár az első számú kedvenc, mindenképpen. Ahhoz ugye vízfelület kell, vízparton él. A másik a gyurgyalag, ő költöző madár, de olyan színes, hogy már majdnem trópusi színű. És még a szalakóta – gyönyörű tengerkék színe van. Ez a három szerintem a leglátványosabb madaraink között van.
Fotó: Fazekas Tamás/instagram
– Közben pedig komolyan készül a parakajakos válogatóra. Hol tart most a felkészülés?
– A ráckevei Duna-ágon evezek. Most ugye befagyott, de szerintem ma vagy holnap már tudok vízre menni. Egy átlagos nap úgy néz ki, hogy reggel 8–9 körül kimegyek, evezek 10 kilométert, aztán ebéd, és utána vagy szárazedzés, majd még egy 10 kilométer evezés, vagy fordítva. Tehát gyakorlatilag napi három edzés van hétfőtől szombatig. Vasárnap kötelező pihenőnap, akkor tudok az ügyeimmel, magánélettel foglalkozni. Elég sok energia van benne.
– A válogatón már volt korábban?
– Nem, még nem voltam.
– Akkor ez egy teljesen új terep?
– Igen. Én kajakozni korábban csak túrakajak szinten kajakoztam a fotózások miatt, de az nem összehasonlítható a versenykajakkal – nyomokban sem. Ezt tényleg a nulláról kezdtem. Viszont sportolok első osztályos korom óta, szóval 33 éve. A kajak valahogy mégis kimaradt… egészen mostanáig.
– Hogyan talált egymásra a sportág és Ön?
– Teljesen véletlenül. Amikor tavaly március 14-én kijöttem a kórházból, elkezdtem sportolni, építgettem magam. Az Instagramon látta Kucsera Gábor, hogy csinálom, és megkeresett: nincs-e kedvem kipróbálni a kajakot vagy a kenut. Hogy hátha jó lesz, hátha elérünk belőle valamit. Neki is új kihívás volt, mert edzőként sem dolgozott még így, paraedzőként meg pláne nem. A Ferencvárostól kaptunk egy szakosztályt, amiben ketten vagyunk: Gábor és én. A Fradi színeiben tudunk majd indulni.
– Milyen edző Kucsera Gábor?
– Én nagyon szeretem. Én olyan típus vagyok, akit nem könyörgéssel kell motiválni, hanem kicsit „rugdosni” – attól haladok. Gábor ilyen: megköveteli az elvárást, és azt, amiről tudja, hogy a javamra válik. Emellett nagyon jó ember is, nagyon jóban vagyunk, mondhatom, hogy barátok lettünk. És hát ott van mögötte bő 30 év tapasztalat, amit át tud adni. Szerintem jó edző lesz belőle.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki versenysportban helytálljon?
– Az elszántság… majdnem azt mondom, hogy kevés. Kell egy olyan tulajdonság, ami folyamatosan visz előre. Egy nagyon konok, nagyon egyirányú gondolkodás. Szerintem ez mindkettőnkben megvan. És ő is ezt mondja: jól haladunk. Aztán a versenyeken derül ki igazán.
– Ön mennyire vallja azt, hogy „nincs lehetetlen”?
– Nagyon. Engem tavaly előtt novemberben amputáltak, de én mindig azt mondom: nekem nincs is jogom panaszkodni, mert én kértem, hogy amputálják a lábam. És pont emiatt akartam megmutatni, hogy így is el lehet érni sok mindent, így is lehet normális életet élni. Sőt, ha picit önző akarok lenni, akkor azt mondom: a saját hasznomra fordítom ezt az egészet. Ha meg emellett tudok inspirálni vagy segíteni pár embernek, az csak hab a tortán. Ezért indítottam a podcastet is.
– Mennyire fontos a motiváció?
– Egy szóval, nagyon. TRX oktató is voltam, és mindig mondtam a tanítványaimnak: ha én meg tudom csinálni, akkor olyan nincs, hogy te nem tudod megcsinálni. Ugyanabból az anyagból vagyunk: emberek. Ha én megtanultam, te is meg tudod tanulni. Én például 190 centi vagyok, 91-néhány kiló, és hátraszaltókat tudtam – és még fogok is. Egyszer azt mondták, ez fizikailag képtelenség. Mondtam: semmi baj, térjünk rá vissza három hónap múlva. Megcsináltam.
– Szóval a kulcs: menni, csinálni?
– Pontosan. És még valami: nem azt akarom erősíteni, hogy mindenkinek sportolni kell. Azt szeretném, hogy mindenki találja meg azt, amiben önmaga lehet. Mindegy, hogy zongorázik, énekel, fest, bármi… ha van valami, amiben ki tudja fejezni magát, azt nem szabad elengedni. Azt kell csinálni, és klasszisokkal jobb lesz az élete.
– A podcastnál maradva: mi a célja vele? Edukáció, érzékenyítés?
– Igen. Az amputáció ma már szerencsére egyre elfogadottabb, de én még közelebb akarom vinni a laikusokhoz. Amikor én kórházban voltam, nagyon hiányzott, hogy beleláthassak: mi vár rám, mi fog következni, hogyan állok talpra. Az Újratervezés podcastben ezért olyan vendégek lesznek, akik ezt különböző oldalról mutatják meg: jön például egy srác, aki gyerekkorában veszítette el a lábát, és nagy karriert futott be a paravolley-ban. Jön majd egy sebész főorvos, aki elmeséli, mi történik a műtőben. Utána gyógytornász, aki azt meséli el, hogy effektíve hogy állítja talpra az embert, hogy ezeket a kompenzációkat, amiket ugye a szervezet csinál, hogy ugye nincs boka, nincs vádli, hogy ezeket hogy tudja kompenzálni. Majd egy műszerész – hogy hogyan épül fel a protézis, hogyan szabják személyre. És ha találok pszichológust, őt is szeretném: baleset után hogyan dolgozza fel valaki, hogy felébred, és nincs lába. Aztán jönnek majd olyan történetek is, mint például Győri Anikóé, aki festőművész lett – hogy van élet ezután is.
– Önnek mennyire volt nehéz elfogadni ezt lelkileg?
– Mire az ember eljut odáig, hogy azt mondja: „vágják le a lábam”, az nem egy hirtelen mondat. Rengeteg mindenen át kell menni. Nekem volt sok életveszélyes állapot, volt olyan is, hogy majdnem elvéreztem. Akkor jutottam el oda, hogy ez nekem már nem veszteség, hanem megoldás. Feladatként látom: túl kell esni rajta, fel kell állni, és a hasznomra kell fordítani. Amikor kitoltak az őrzőbe, és először ránéztem a kötésre a csonkon, megkönnyebbülést éreztem: „na, innentől jó lesz az életem”. És tényleg így lett. Amióta amputálták a lábam, rosszat nem tudok mondani az életemről. Kapuk nyíltak meg, olyan emberek jöttek, akiktől tanulhatok, vagy akiken segíthetek. Szerintem ez döntés kérdése is.
– A mentalitás sokat számít.
– Nagyon. Sokan befordulnak, nem akarnak kilépni a lakásból, mert „mit szólnak az emberek”. Én meg pont az ellenkezőjét csináltam: elé mentem. Fogtam az összes hosszú nadrágom, levágattam a szárát, és kész: „itt van, nézzétek!” Beemeltem az imidzsembe. Így innentől nem tudnak piszkálni, mert már nincs mivel – kimondom, „megelőztem” őket.
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
