Te miért nem mentél? – fordult oda a kolléga, kezében a fröccsel. A nyár egyik utolsó napja volt ez, vagyis inkább már kora ősz, de még este is lehetett pólóban ülni az asztalnál, s beszélgetni nőkről, fordulópontokról, meccsekről, meg arról a Kispál-számról, aminek nem is értjük pontosan a refrénjét. Az az este volt, ami nyolckor kezdődik egy telefonnal, egy olyan hívással, amire tudat alatt nagyon is vágyik az ember, s ha nem őt csörgetnék, hát ő emelné fel a készüléket.
Szóval nekem szegezte a kérdést, hogy miért maradtam itt, ebben az olykor korlátolt, máskor gyönyörűen tiszta kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol hamarabb tudják a piacon, hogy ki lesz az igazgató, mint, hogy az átvenné a kinevezését. Én meg azon gondolkodtam, mit is mondtam magamnak akkor, miért kellene itt maradni, s egyre csak jutott eszembe, hogy semmi racionális indokom nem volt.
Pedig morfondíroztam már rajta eleget, hogy mi a fenét akarok én ettől a helytől, mi a csudát ad nekem, hogy mindig ez az otthon. Ha nekivágok, talán ma már minden más lenne. Alattam Saab, vagy ki tudja, egyáltalán, biztos talaj, nem ez a napi idegesség, Észak-Magyarországon, ahol, mint olvasom, még a közbiztonság is szörnyű. Írja a jelentés, hogy este nem lehet kimenni az utcára, mert leütnek, vagy ha épp elkerül minket a furkósbot, hát biztos, hogy hozzánk törnek be, amíg mi az utcán kódorgunk. Na jó, fröccsözni ki lehet ülni, abból még baj nem volt, legalábbis én még sosem láttam olyat. De nem vitatkozom a statisztikával, maradjunk hát annyiban, hogy biztos nem jólét tart itt.
Az állandóság sem marasztal, átszabják most az egész várost, kivált a teret, ahol ezután el lehet majd férni, meg nem töri ki a lábát az ember, ha el akar menni valahová. Szóval megváltozott minden, a strand se olyan nyugodt már mint egykor, alig lehetett venni egy lángost a sok turistától, akik egyre csak jönnek, pedig azt olvastam valahol, hogy ez egy alvó város, ahová nem akar jönni a kutya se. Ezek meg jönnek mégis, ki nem fogynak, s ha ott ülnének velünk, talán meg tudnák mondani, mi hívja őket.
Én meg csak nézek magam elé, s egyre azon töprengek, amíg társam nagyot szív a mentolos cigarettájából, hogy hogyan magyarázzam el neki, miért akarok én itt maradni, ahonnan mindenki csak menekülne. Végül azt mondtam, ez a jó fröccs lehet az oka. Más nemigen jut eszembe.
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
