Bár jól nevelt és illemtudó nyolcvanas évekbeli kölyök voltam, de mint a legtöbb gyerek, titokban én is az összes ünnep, így a húsvét ellen is lázadoztam.
Persze nem a „szeretet”, a „líraiság”, az „eszmeiség” ellen tiltakoztam, mert kedves volt nekem Születés, Feltámadás, Megváltás, Államiság, Forradalom. A „most” hatalma zavart, nem szerettem „parancsszóra” kisöltönybe bújni, feszes vigyázban állni, „önérzetes” tinédzserként anno Ady versek helyett egyszerű rímképletű és gondolatvilágú locsolóverseket „gagyogni”.
Igen, a húsvéthétfő akkor különösen a bögyömben volt. A vasárnapot még imádtam, az egri Tárkányi Béla utcába behömpőlygő Bazilika harangszavával, II. János Pál pápa „khrésztuss féltamadottt, alllelújá” -val, miközben a nagyszüleim csigatésztával gazdagon megpakolt aranyló, párolgó húslevesét szűrcsőltük.
De ha a hétfői tormás-sonkás-tojásszagú „locsólkódásra” gondoltam… nyirkos lett a tenyerem és görcsberándult a gyomrom. Mert az elkényeztetett, elkényelmesedett városi-cseboxos kölyöknek (ez voltam én) már kora hajnalban, ha esett, ha fújt, „nyóc”-fél kilenc körül útra kellett kelnie, hogy mint egy politikus, rengeteg kötelező protokoll-eseményen részt vegyen.
És bár tartsanak képmutatónak, sznobnak mindig irulva-pirulva, feszengve és korruptos szájízzel távoztam szomszédoktól, rokonoktól az ötszázasokkal „megtoldott” piros tojásokkal.
Persze azért történt néhány jó dolog is ezeken a napokon. Emlékszem a „hakni-körút” végén milyen megkönnyebbülten faltam a sonkát a nagymamámnál, aki a szokásos „óvatosan a tormával, idén nagyon erős” mondattal kínált bennünket jóapámmal. A napot mindig önfeledt „tojt a nyuszi” ajándékkereséssel zártuk, amit jóanyám vezetett be. Néhányszor jóapám improvizált, és mi „panellakó patkányok”, kölni helyett „elővettük” a szódavizet, és azzal ébresztettük a csajokat, azaz jóanyámat és hugomat.
Aztán, már nem emlékszem hányadikos voltam, de egyszer csak felmentést kaptam jóapámtól a „locsólkódás” alól. Magam sem értettem, de valahogy mégsem voltam boldog. Valami el kezdett nagyon hiányozni. Mindenesetre évről évre egyre nagyobb bűntudattal és irígységgel figyeltem jóapámat, ahogy nagy gonddal, alapossággal, egyedül készülődik húsvéthétfőn.
Ő a mai napig jár „locsólkódani”, és én közelítve a negyvenhez, a mai napig nem merem megkérni: vigyél magaddal, apu!
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
