Az utóbbi hetekben a politikai viták középpontjába került a régi idők egyeduralkodó felvágottja, a parizer. Most azonban a híres töltelékáru történelmi, és úgynevezett gasztro-szociológiai hátterét próbáljuk megvilágítani, hiszen sokak számára a Kádár-korszak jelképe volt a parizer, ma viszont csak egy felvágott a több száz közül, amit talán még nem is kóstoltunk meg. Persze nem érthetjük meg e termék igazi szerepét, ha nem ismerjük a korabeli választékot, és a mindennapok hangulatát. Az Eger Hírek segítségével most némi kóstolót kaphatunk a múltból.
A hetvenes évek parizere 3 forint 60 fillérbe (10 dekában számolunk) került, és ezzel már adtunk is egy adalékot a múlt rendszer tervgazdálkodási (tehát nem piaci) dimenziójának megértéséhez, hiszen egy kiló kenyér, illetve egy liter tej is 3,60 volt. Valószínűleg itt húzta meg valaki vonalzóval az alapvonalat (vagy kőbe véste hosszú időre), ez volt a „deal”, kicsit ez alatt, és e fölött is létezett élet, de a sáv igencsak vékonyka volt.
„Korabeli metszet” – nem túl hosszú hűtőpult…
Apáinkat, anyáinkat nem zavarta össze a boltban a felvágottak hosszú, többszintes kínálata, ami lényegében csak az idejüket rabolta volna, nem volt tipródás az adalékanyagok jeleinek bogarászása, a hústartalom figyelése miatt. Jól átlátható helyzetben csak néhány adott termék választásának lehetősége sok töprengéstől óvta meg az életet, így több idő jutott olvasásra, mozira, színházra, vagy éppen a jó focimeccsek megtekintésére.
És még mindig színesebb volt egy bolt, mint a hentes pultja, ahová főleg szombaton jött a hús (31 forint egy kiló sertés), és ahol semmi, de semmi erőfeszítést, gondolkodást nem igényelt a választás nehéz terhe.
Párizsba szeretettel…
Nos, nézzük az úgynevezett „szalámikat”’, a végére hagyva írásunk tárgyát, amit valamilyen okból párizsinak is neveztek, amivel nem kis meglepetést okoztak volna például egy párizsi piacon. Ha az érlelt, illatozó, ízletes igazi szalámik között valaki meglátott volna (sőt, megkóstolt volna!) egy szeletet a mienkből, lett volna nagy csodálkozás, vagy rémület. Szerencsére ilyen morbid találkozásra nemigen került sor.
A legfőbb termékeket tekintve árban a legolcsóbb a bácskai volt (kb. 3 forintos árral), amely zsíros, vagdalékból és némi májból összeerőltetett, csőbe töltött massza volt, igen megosztó étek, de azért sokan szerették. Kicsit olyan volt, mint egy hengeralakú rossz disznósajt, az ipari, persze a jó disznósajt csodás, meg a jó bácskai is (a cikkben mutatott képeken a mai, jobb minőségű változatok szerepelnek, de a külső, a forma, azonosítható).
A lecsókolbászt leszámítva ez volt az egyetlen parizernél olcsóbb cucc, efelett találhattuk az úgynevezett olasz felvágottat, nagyjából 4,80-ért, amelynek volt némi köze a szalámi látványához, valamint érezhető volt benne valamiféle tartalom. Az volt az emberek benyomása, hogy valamit esznek, ami olyan, mintha. Kis jóindulattal hihették azt is, hogy olasz martodellát esznek, igaz, akkor még kevesen tudták, hogy mi az. (És így jártak jobban.)
A töltelék és a hús
Átlépve egy képzeletbeli határt innentől kezdve még három terméket találtunk a sorban, melyek igen drágának számítottak, de hasonlítottak önmagukra.
A „gépsonka” úri étel volt, az idősebbek, vagy a disznót nevelő vidékiek ismerték, hogyan is néz ki a sonka, ezen pedig látszott, hogy hús van benne. A töltekékes úgynevezett „sokák” ma is megtéveszthetik a vevőt, ezért ma is hasznos tanács: nem egynemű, sima felület az igazi, az a biztos, ha a darab húsokat látjuk, akkor az a sonka.
Szóval, a régi változat 10 dekája a 6 forintot is elérte, csemegének számított, de közel kétszer annyiba került mint a parizer, vagy a bácskai, ez pedig hatalmas differencia volt akkoriban. Hogy értsük: egy kiló gépsomka áráért 2 kiló sertést húst adtak, az arány nagyjából megmaradt, a prágai sonka (3000 forint) kilójáért, két kiló combot vásárolhatunk, főleg, ha akciós.
A piramis tetején – a tízforintos téliszalámi
A turista szalámi közel hét forintba került, nem romlott meg melegben sem, ha uzsonnára, kirándulásra csomagolták, zsemlében, két szelet kenyér közé, hiszen ezt már érlelték.
De azért a sztár, a csúcs, a téliszalámi volt, ehhez akkor sem fért kétség, pedig nagyon drága volt, nem kevesebbet, mint 10 erős magyar forintot kértek mindössze tíz dekáért. Ezért már papírpénzt is használhattunk, „zöldhasú” bankót, Petőfi Sándor arcképével.
Őze Lajos, a Megáll az idő című filmben mondja azt egy kocsmában Unikumot kortyolva, hogy „Ezt még ezek sem tudták elrontani…”
Nagyjából ez volt igaz a téliszalámira is, akkor is kiváló volt, ma persze jobb, lényegében ez volt az egyetlen szaláminak mondható, érlelt ízletes szalámi.
De ne felejtsük! Háromszor drágább volt, mint a parizer, ez hatalmas különbség, és nem is mindig lehetett kapni: igazi esemény volt a családban, ha került az asztalra belőle.
Népi demokrácia, egyenlőség, parizer
Ha valakinek azt mondták, eredj le a boltba, és vegyél 20 deka felvágottat, az az esetek túlnyomó többségében automatikusan a parizert jelentette, esetleg az olasz felvágottat, de akkor ezt külön is jelezni kellett.
Ez volt az asztalokon a trappista, vagy a Mackó sajt mellett a leggyakrabban, ez volt jobb estben a kenyéren, ha a napközis diákok uzsonnát kaptak, de az osztályok klubdélutánjain, a házibulikon is ez volt a legnépszerűbb. Jellemzően Piros arany-pöttyökkel díszítve…
Volt persze más, de ez volt a legolcsóbb szendvics is az iskolai büfékben, mint ahogy volt néha Berliner a kocsmában is, de a többség azért Kőbányai világost kért. Ami sokszor langyos volt.
A parizer-piac azonban ma is virágzik, bár szerepe lényegesen szerényebb: van sertés, szárnyas, marha, de borjú parizer is. Azt nem látni, nem tudni pontosan, hogy ki eszi, de biztos, hogy fogy, egyébként nem lenne a boltokban.
Az jó, hogy hideg a sör, és hatalmas a választék, de azért legyünk résen, ha felvágottat veszünk a boltban. Ahogy Pelikán József mondta A tanú című filmben: „Az a gyanús, ami nem gyanús…”
Jó étvágyat kívánunk!
Fotók: mindmegette.hu, kolbászoldal.hu, Nosolty
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
