Az emberek alapvetően két csoportra oszthatók. Vannak, akik félnek a pókoktól, és vannak, akik nem. A két csoport általában nem érti meg egymást. Ebből erednek azért problémák.
Amennyiben egy háztartáson belül mindkét csoport képviselőjéből fellelhető legalább egy egyén, az felér egy kisebb katasztrófával. A fóbiás csoportba tartozók hevesen reagálnak a nyolclábúak megjelenésére. Ilyen esetben emberalakú lyukat vágnak még a legkeményebb betonfalba is, és karjukkal csápolva rohannak kifelé a világból. Ordítanak, sírnak, vagy épp megkukulva merednek a sarokba, de az ugrálás, hadonászás igen általános tünet náluk.
A másik csoport, akik apatikus nyugalommal viseltetnek egy tarantula szomszédságában is, esetleg valami morbid oknál fogva szeretik, csodálják a szőrös kis dögöket (a cikk írója az egyel előbbi csoportba tartozik). Nem szívesen pusztítják el a pókicákat, éljenek csak boldogan, legyen külön szobájuk, üljenek le teázni, és a többi. Őket nem zavarja, ha a tömb alatt parkolva póktanya lesz a kocsi, vagy ha az erkélyen elszaporodnak a pókhálók.
Az ilyenfajta együttélésből könnyen lehet persze szimbiózis, amikor az egyik fél kiszolgálja a másikat. Azaz a visításra, csapkodásra és „PÓÓÓÓÓK!!!!!Ott egy PÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓK!’ felkiáltásra a másik automatikusan elindul az összetekert újsággal, kézbe fogott papuccsal, hogy megsemmisítse a betolakodót.
Mert hogy a fóbiás nemigen, vagy csak ritkán fogja annyira megközelíteni, hogy el is tudja tüntetni. A fóbiás csoportba tartozók általában egy másik, kulcsra zárt szobában várják a háború lecsengését. Bátrabbak persze a kitelepítéssel is próbálkozhatnak, de hát félő hogy teljesen véletlenül összenyomjuk a kis testét a 37 réteg papírtörlő között. Aztán még esetleg szintén véletlenül rá is lépünk a lapos kis testére. Igen.
Most azonban mindkét csoport fellélegezhet, hiszen egy ír fickó feltalálta az évszázad ketyeréjét. Pókfogó a neve, és az a célt szolgálja, hogy ne kelljen megölni a kis izéket. Szerintem mondjuk arra is tökéletes, hogy ha épp a fóbiás van otthon egyedül, akkor ne kelljen bunkert építeni a másik szobába. Csak felcsípteti, és levágja az erkélyről, pókfogóstól, mindenestől. A nem fóbiás meg vidám mosollyal lebattyog a tizedikről, és szabadon engedi a dögöt az utcán.
Összességében tehát egy olyan szerkentyűről van szó, ami megkönnyíti majd a két csoport együttélését, és a nem fóbiások érzékeny lelke is megnyugszik, hogy nem kell megölni azt a „szegény szerencsétlen pókot”. Az emlegetett ír fickó is ezért csinálta: sajnálta kinyírni a pókicát, de a gyerkőc meg félt tőlük. Aztán tádámm, kész is. Lessétek meg a videót:
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
