Ma, május 15-én a Család Nemzetközi Napját ünnepeljük. A család egy furcsa fogalom, ami mindenhol más, de az érzés, az ugyanaz.
Van ugye a klasszikus családmodell: anya-apa-gyerek(ek). Nagymama, nagypapa, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Van a „húgombátyámöcsém”, a mostohám, meg a fogadottam. Egy rakás ember vesz minket körül, akikekkel általában vérrokonságban állunk, vagy házasodtunk, vagy mások házasodtak helyettünk.
A család az, ami megvéd minket a rossztól, és támogat bennünket, amikor nagy kakában vagyunk. A családunknál van az a földrajzi pont, ahova mindig haza megyünk. Aztán, hogy ez a család a klasszik vonulaton megy, vagy fogadott szüleink vannak, vagy a nagymama nevelt, vagy a férjünk/feleségünk barátunk/barátnőnk a családunk, az nagyjából mindegy is.
A család egy igen relatív fogalom, hiszen az érzés az, ami összeköt bennünket. Úgy igazán. A szeretet, a féltés, a törődés, a támogatás és az együttérzés az, ami családdá kovácsol minket. Az egy adott fedél alatt élés is sarkalatos pontja (volt) a nemes intézménynek, ma azonban ez már kicsit kilóg, mert sokszor kvázi vadidegenekkel élünk egy háztartásban – no, de a lakótársak míves világáról majd máskor.
A család egy varázslatos birodalom, ami meleg és puha, szinte simogat a szó maga is. Mert gyermekként a családunk volt a védőburok, ami megvédett a világ rosszaságától, ami bevezetett ugyanezen világ rejtelmeibe. Itt tanultunk ülni, enni, állni, ez örült nekünk, mikor kisejpítettük az első szavunkat. Ez, a család.
A család az, ami nélkül nagyon rossz, és ugyanez a család az, ami az agyunkra megy az ünnepek alatt, ami miatt lótunk futunk, mert ajándék, meg „mindenmás”. A családunk egy bástya, ami mögé behúzódhatunk gyerekfejjel, duzzogó kamaszként, felnőtten megtörve, és aggastyánként mosolyogva. Mert szeretnek minket, és mi viszontszeretjük őket, hiszen másnak meg éppenséggel mi vagyunk a család.
Nosztalgia, régi történetek, ősi szokások, amik „már a dédnagyapád is így csinálta” vagy „ez a szépanyám malacsült receptje” – jellegű mondatokat eredményeznek, apró, kedves történetek, amik megnevettetnek, régi fotók, amik mosolygós könnyeket csalnak a szemünkbe.
Elhalkuló telefonbeszélgetések, jégvirágba rajzolt régi mesék és szépiaszínű emlékek alkotják azt az erős köteléket, amit családnak hívunk. Mindenhol más ez egy kicsit, hiszen az Élet nagy tervező. De egy biztos, mindig, mindenki megtalálja azt az állapotot, azt a közeget, ahol azt sóhajthatja: a családommal vagyok. A harcok, a küzdelem, az apró örömök, és a buktatókon való átlendülés forraszt minket eggyé.
Szeretném azt hinni, hogy mint a „hálivúdi” kasszasikerekben, most mindenki megölel valakit, és boldog vigyorral elvonul a család fagyizni, vagy valami. De mivel „hálivúd” abból kaszál milliókat, hogy mesél, ezért tudom, hogy sokan most egyedül olvassák ezt, és kissé összevont szemöldökkel emlékeznek, és stírölik a telefont. Mert vannak buktatók, vannak nehézségek, és van, amikor már tényleg „elég”.
Mégis, annyi tündérmesét mindenkinek meg kell engednie magának, hogy elhiggye, meg van az a család valahol, a tényleg, és a hihetetlenül, és a tökéletesen passzoló, amit mintha nekünk találtak volna ki: ami az agyunkra megy, de imádjuk.
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
