Az ENSZ 2012-ben úgy döntött, hogy legyen egy nap, ami a szülőkről szól. S ennek apropóján az ember elgondolkodik, mondhatni számot vet az „eddigen”. Elmereng a gyermekkorban, s az emlékek cseppjeiben lebeg.
Sok apró dolog egyszer összeáll egy nagy egésszé, és megtaláljuk a fonal végén önmagunkat. Aztán belemélyedünk önmagunkba, ha már megvan a kis komisz, és felfedezünk benne másokat. Javarészt szüleinket, apánkat, anyánkat, a mozdulataikat, az indulatot, a mosolyt, a grimaszt, a kézlegyintés ívét.
Őket, a szüleinket bámuljuk gyermekként, titokban őket utánozzuk, mikor azt hisszük senki nem lát, senki nem hall. Belebújunk a magassarkúba, ami olyan még, mint egy csónak, rúzsnyomot mázolunk orcánkra, leejtjük a gyöngysort. Kis sámlin állva billegünk a munkaasztal mellett, berregünk, mintha járna a kihúzott fúrógép. Elképzelünk, hiszünk, álmodunk és ámulunk.
Vágyjuk a felnőtt létet, irigyeljük a szülők világát, hisz’ „nekik mindent szabad, semmi se tilos”, „akkor és azt, amikor és amit”. Felnőttet játszva ülünk az ebéd mellett, s gyermekké cseperedünk újra, még ma is apánk erős ölelésében, vagy anyánk gyengéd simításában. Kisgyermekként daccal szállunk szembe akaratukkal, kamaszként felszegett fejjel szűrjük a szót „te ezt nem érted, nem értesz engem”.
Felnőtt fejjel meg csak vakarjuk a kobakot, de jó is volt gyereknek lenni, de jó is volt a takaró alatt kuksolva álmodni a felnőttséget. De jó is hazatérni a szülői házba, ahol mindig otthon voltunk, vagyunk. Leszünk. Mert senki nem főz olyan jól, senki nem orvosol úgy problémát, és senki nem nevettet meg úgy, mint a szüleink.
Éveket áldozunk arra, hogy bebizonyítsuk, mi mások vagyunk, mások leszünk, mert mi már „felnőttek vagyunk” – édes és drága a kamasz szíve. Aztán, amikor fejünk lágya egy végső cuppanással végleg benő, ráeszmélünk, hogy nem, nem lettünk mások, a jót mind elhoztuk – néha a rosszat is. Benne van a pillantásunkban, a lobbanékonyságunkban, legörbülő szájunk szélében, vállrándításunkban, fejtartásunkban, a hangunkban.
Bennünk vannak, a sóhajunkban, a mosolyunkban, a szemünk villanásában, a vasárnapi ebédben. Ott vannak, láthatatlanul is érezhetően. Ha ma csak egy pillanatra is, de emlékezzünk a gyermeki kacajra, ami betöltötte a nappalit a csiklandozás útján, a forró levesre, amit beteg testünkbe diktáltak, a mindentudó pillantásokra, amik egykor a világból kikergettek – s talán még ma is.
Leporolt régi fényképeken köszönnek vissza, s mi felismerjük a saját szemünk, biccentésünk, testtartásunk árnyékát egy megsárgult, későn digitalizált fényképen. Álljunk ma meg egy fél percre, ha egy egészre nincs idő, és gondoljunk a szüleinkre, akik azzá tettek minket, akik vagyunk!
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
