Most közelebbről ismerkedhettek meg Győrffy Alexandrával, Eszterházy KFSC játékossal és volt kézilabdázó szüleivel. Az egriek egy olyan kulcsemberéről és annak famíliájáról tudhattok meg többet, ahol nem csak egy válogatott kiválóságot találunk.
Több száz NB I-es mérkőzés, rengeteg válogatottság, bajnoki címek, Magyar Kupa-érmek és nemzetközi eredmények. A Győrffy-család dicsőséglistáját ismertettük, no meg a Hoffmanét. Akik jól ismerik az Eszterházy KFSC felnőtt csapatának kapusát, Győrffy Alexandrát, azok tudhatják, igazi kézilabdás család az övé.
Anya csak egy van, tartja a mondás, és nyilván apa is, de Szandinak utóbbiból mégis kettő jutott. Két kézilabdás. Akárcsak az édesanya. Hoffman Ildikó (játékos korából ismert nevén Horváth Ildikó, vagy Győrffyné Horváth Ildikó) tizenkét éves korában kezdte el a sportágat, és nem sokkal később már NB II-es felnőtt csapatban tudhatta magát. – Bizony, tizenhat és fél évesen pedig már első osztályú mérkőzésen szerepelhettem. – utaztunk vissza az időben Hoffman Ildikóval, az EKFSC hálóőrének édesanyjával.
– Nagy szerencsém volt, mert olyan edzőhöz kerültem az akkori NB I-es Építőknél, aki nem csak felfigyelt a magyar fiatalokra, de előszeretettel el is indította őket pályájukon. Innen már automatikusan felnőtt keretekhez tartoztam, de nem sokkal később a BHG gárdájához igazoltam, ahol hosszú évekig szerepeltem. Jelentős részét töltöttem itt karrieremnek, és huszonkét-huszonhárom éves koromban innen is lettem válogatott beállós poszton. Szerencsém volt, mert nagyon sok jó edzővel dolgozhattam együtt, és amiatt is boldog lehetek, hogy mindig nagy szorgalommal végeztem a dolgomat. Ez persze kényszerpályát is jelentett számomra, mert nem voltak túl jó testi adottságaim, amivel kiemelkedhettem volna, éppen ezért mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Viszonylag korán fejeződött be a pályafutásom, mert huszonhét éves koromra megszületett Szandi, és mivel az akkori férjem is élsportolóként kereste a kenyerét, evidenciát jelentett, hogy én maradok otthon. Innen mégis visszatértem még a pályára, játszottam külföldön, illetve besegítettem egy fél szezont a Fradinak, amikor Pádár Ildikó beteg lett, de ezek után már nem beszélhettünk intenzív és aktív kézilabdázásról. Ettől függetlenül büszke vagyok arra, amit sikerült elérnem. A válogatottban hatvanhétszer léphettem pályára. Nyertem bajnoki címet a Ferencvárossal, de szereztem mindenféle érmet még ezen kívül a BHG-val, és az Építőkkel is, most már viszont jó ideje csak kintről figyelem a történéseket – tekintett vissza Ildikó.
Érdekes tanulmány lehetne két olyan női sportoló kapcsolata, akik közvetlen családi kapcsolatban állnak egymással, és hogyha esetünk nem is egy pszichológiai tanulmány szintjén vizsgálja a fentiekben már említett kapcsot, mindenképp kíváncsivá teszi az embert, miként tekint egy anya lányára, aki (talán) megpróbál nyomdokaiba lépni.
– Tény, hogy amikor Szandi kicsi volt, már akkor is nagyon szerettem volna, hogy sportoljon, de nem feltétlenül ragaszkodtam hozzá, hogy a kézilabda legyen a választott sportága – fejtette ki korábbi nézetét Hoffman Ildikó.
– Eleinte megpróbáltunk mindenféle sportot, de mivel erős volt és magas, vagyis a fizikális adottságok megfelelőnek tűntek, elég hamar szóba került, hogy levisszük kézilabdázni. Ekkor még nem igazán jártunk sikerrel, mert nem szerette meg a sportágat. Az igazság az, hogy Szandi sohasem szeretett futni, kicsit lusta volt, amin azért eléggé csodálkoztunk, elvégre is mindkét szülő megszállott munkás sportolónak számított. Aztán az élet mégis úgy hozta, hogy a kézilabda lett a befutó. Én ennek már akkor is nagyon örültem, mert egyrészt tudtam, hogy jó dolog egy közösséghez tartozni, másfelől pedig, amiért kiskorában duci kislány volt, gondoltam, az alakja miatt is jót fog tenni a sportos életmód. Aztán ahogy egyre haladt előre pályáján, és egyre több munkát rakott bele, próbáltunk neki mi is többet segíteni, és reális képet mutatni arról, hol is tart éppen. Ezért is mondom azt, hogy szerencsére nem olyanok vagyunk, mint a legtöbb szülő, akik egyáltalán nem értenek a kézilabdához. Ez mindenképp jó dolog, mert hogyha magasabb szintre szeretne jutni, akkor tisztában kell lennie a realitással, a kellő önkritika gyakorlásával. Próbálok neki sok mindenben segíteni, ám az igazán szakmai meglátásokat Palkó osztja meg vele, elvégre is én beállós voltam, nem pedig kapus – mondta Ildikó.
No igen, a két pozíció pedig homlokegyenest különbözik egymástól. Édesanya után rögtön az édesapa története, a kézilabdához fűződő viszonya következne, de mivel úgy kerek a sztori, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, akkor a családhoz később csatlakozó személlyel kell folytatunk. Így jutunk el Hoffman Pálhoz, akivel már úgy is találkozhattak, mint a felnőtt csapat kapusedzőjével.
Mind ez idáig nem tértünk ki sok mindenre, ezért legjobb az, hogy elsőként bemutatjuk, ki is Győrffy Alexandra életében a második apa. – Hosszú pályafutás fűződik a nevemhez, ami ma már talán jobban elfogadott, mint az én időben, de akkoriban elég ritkának számított, hogy valaki harminckilenc éves koráig kézilabdázzon – világított rá kicsit karriere időintervallumára Hoffman Pál.
– Minden Tökölön kezdődött, ott kezdtem el ugyanis a kézilabdát, és innen kerültem ifjúsági koromban a Ferencvároshoz. Később aztán eligazoltam az Újpesti Dózsához, majd utána a Budapesti Spartacushoz, hogy aztán ismét a kilencedik kerültben kössek ki. Húsz éven keresztül tizenkilenc szezonban védtem, több mint négyszáz élvonalbeli összecsapáson, és akadt olyan időszak is, amikor a magyar nemzeti együttes kapuját is védhettem. Ahogy említettem, az aktív kézilabdát harminckilenc esztendősen fejeztem be, azt követően pedig elég hamar az edzői pályára kerültem. Nagy örömömre 1989-ben már a Fradi női csapatának edzőjének hívott Elek Gyula, az FTC mai edzőjének, Elek Gábornak az édesapja. Aztán ez a pályafutás egy kicsit megszakadt, mert a későbbiekben szülővárosom polgármestere lettem. Mégsem szakadtam el a kézilabdától, mindig volt csapatom, akkor is, amikor más elfoglaltságaim voltak. Vagy csapatokat edzettem, vagy kapusedző voltam. Segítettem Németh Andrásnak is, hat-hét éven keresztül a ferencvárosi női kapusokkal foglalkoztam, közülük a legismertebbekkel, Sugár Tímeával és Pastrovics Melindával is. Dolgoztam otthon is a helyi csapatnál és most is foglalkozom utánpótlás együttesekkel, de az is nagy örömmel tölt el, hogy az egri csapatnál segíthetek, mint kapusedző – részletezte Pál.
Így jutottunk el Egerbe, és arra a pontra, ahol Hoffman Pál már nem csak „családi ügyként” fogja fel a legkedvesebb tanítvánnyal történő közös munkát, hanem egyfajta hivatásként is. Persze, akadtak olyan periódusok is az életben, amikor pusztán jó tanácsok szerepeltek a szakmai diskurzusokban. Az élet azonban, mint nagy rendező, talán valahol sorsszerűségnek tekintette azt, hogy ha már a szülők válása miatt így alakult, egy válogatott apuka után egy válogatott kapus is bekerüljön a famíliába.
– Az első találkozásunk Szandival szinte sorsszerűnek mondható, mert akkor kerültem be a családba, és vettem feleségül az édesanyját, amikor ő egyfajta anti sportolóból érdeklődést kezdett mutatni a kézilabda iránt – fogalmazott őszintén az egykoron négy alkalommal címeres mezt viselő kapus.
– Tulajdonképpen végigkísérem a pályafutását, mert a Tököl, az Érd és a Székesfehérvár után most már Egerben is tudunk együtt dolgozni. Nagyon nagyra becsülöm azt az elhivatottságot, azt az elkötelezettséget, amivel készül minden edzésre és mérkőzésre. Nagyon céltudatos és szorgalmas, tudja, hogy mit akar és azért mindent meg is tesz. Szokták erre mondani, hogy minden áldozatot meghoz, de igazából azt gondolom, egy igazán eltökélt sportolónál ezek nem áldozatok, mert a sport minden egyes pillanata örömöt kell, hogy okozzon. De, ha már céltudatosságról beszélünk, lassan azt gondolom, a pályafutása újabb állomáshoz közeledik. Hétről hétre láthatjuk, ahogyan az NB I/B-ben megbízhatóan, jól teljesít. Időnként ki is emelkedik a mezőnyből. Ezért is gondolom azt, hogy egyre közelebb kerül ahhoz az álmához, hogy első osztályú kapus lehessen belőle. Ennek érdekében persze én is mindent megteszek, és segítek neki – mondta.
Nem olyan gyakorisággal, és nem is olyan szakmai megközelítésből, de Győrffy Alexandra édesapja is fontos láncszemet képez abban az egészben, ami egyfajta kézilabdás team-et képez kapusunk hétköznapjaiban. Győrffy Sándor legalábbis még a mai napig aktív a kézilabda pályákon, és persze azon kívül is, mint jelenleg is tevékenykedő tréner.
– Nehéz összeegyeztetni az életünket, hiába is szerepel mindkettőnk csapata az NB I/B keleti csoportjában, mert nagyon sokszor egy időben játszunk, de, ha nem, akkor is kettészel minket a távolság. Ettől függetlenül alig akad olyan nap, hogy ne beszélnénk telefonon, szóval a kevés személyes találkozástól eltekintve, elég szoros a kapcsolatunk – utalt arra kapusunk édesapja, hogy amíg a gyermek egri színekben kézilabdázik, addig ő maga a Balassagyarmat férfi gárdájának mestereként éli mindennapjait.
Amíg az „anyai ágat” bárki személyesen is ismerheti az Eszterházy KFSC mérkőzéseiről, addig az apait alig láthattuk. Nyilvánvalóan igazolt is a hiányzás, mert történetünk következő fejezetének főszereplője pontosan az a fajta sportember, aki nem nagyon akarja letenni a cipőt. Nincs is ezzel baj, de manapság már teljesen más szinten űzi szeretett sportját Győrffy Sándor, ami mostanság már csak a kikapcsolódásról szól.
– Ez már tényleg csak egy kis levezetés a pestszentimrei csapatnál, sokkal nehezebb az a munka, ami Balassagyarmaton napi szinten leköt – tért rá jelenlegi életére, majd tekintett vissza a régmúltra is a nyolcvankétszeres válogatott átlövő.
– Rég volt már, amikor a Ferencvárosban elkezdtem a sportágat, de tény, hogy minden itt kezdődött. Sok csapatom volt, a Honvédtól kezdve, az Elektromoson, a Salgótarjánon, Csömörön, Százhalombattán át franciaországi és ausztriai idegenlégiós életig, ezek voltak ugyanis a fő vonalak. Nyertem magyar bajnokságot az Elektromossal és más érmeket is, a nemzeti csapat tagjaként pedig értem el világbajnoki hatodik, illetve az 1992-es, barcelonai olimpián hetedik helyezést. Edzőként sem rövid már a sor, mert foglalkoztam gyermek együttessel Horton, vagy éppen a Vasas leány juniorjaival, Vecsésen NB II-es női gárdával, Tökölön ugyancsak ezen osztály férfi csapatával, most pedig itt vagyok Balassagyarmaton. Pontosan emiatt mondom azt, hogy a távolság és a munka nagyon kevés személyes találkozást enged a lányommal. Érdekes dolog egyébként ez a szituáció, mármint a szülő-gyerek kapcsolat a sport esetében. Nálam úgy működik a dolog, hogy én sohasem erőltettem, hogy Szandi kézilabdázzon. Egyet szerettem volna, hogy sportoljon. De, mint tudjuk, az élsport nem egészséges, hogyha viszont szabadidő jelleggel végzi az ember, akkor igen. Tudom, hogy így van, mert 1976 óta igazolt játékos vagyok, és nem egy sérülésen, műtéten vagyok már túl. Visszatérve az elvárásokra és nehézségekre, én sohasem támasztottam elő olyan célt a gyermekem felé, hogy élje meg ugyanazokat a sikereket, mint amit én. Egyedül azt szerettem volna elérni, hogy amit csinál, azt teljes odaadással tegye. Én mindig is arról voltam híres, hogy megküzdöttem mindenért, éppen ezért sohasem tudtam azt elviselni, hogyha valaki szürke egérként teszi a dolgát. Úgy az egésznek semmi értelme. Szerencsére viszont Szandi azt örökölte tőlem és az édesanyjától is, hogy csakis a munkával lehet elérni a céljainkat. Szurkolok is neki, és szeretném, hogyha előbb-utóbb elérné nagy álmát, hogy NB I-es kapus legyen. Tavaly közel volt hozzá az egri csapattal, és még mindig bántó a dolog, hogy ötpontos előnyből nem sikerült bajnokságot nyerni, de a sport már csak ilyen. A legjobb dolog az lenne, hogyha jelenlegi együttesével sikerülne osztályt váltania, ott ugyanis már sokat bizonyított, és azt gondolom, számítanak is rá – mesélte.
Három korábbi válogatott játékost hallhattunk, most már egy, egy nagy családból. Győrffy Alexandra tehát olyan kivételes helyzetben érezheti magát, ami nem sok sportolónak adatott meg. Kizárólag előnyökről és hátrányokról is szólhatott volna írásunk, és még nagyon-nagyon sok mindenről, hiszen ha csak egyesével górcső alá vennénk riportalanyainkat, regényeket lehetne írni a saját életpályákkal, tapasztalatokkal.
Az éremnek ugyanakkor mindig két oldala van. Egyiken ott a felmenők, a rutin, a kézilabdáról, mint sportágról mindent tudó családi háttér, a másikon pedig maga a sportoló. Esetünkben a gyermek. Ráadásul leány gyermek, ami mindig sokkal több érzelmet, sokkal több nézőpontot hoz, mint az erősebbik nem esetében.
De hogy mit gondol mindenről történetünk igazi központi figurája, akinek családi szinten annyi válogatott segít, mint másnak szinte senkinek? – Az biztos, hogy mind hármójuknak nagyon sokat köszönhetek, hogy eljutottam idáig – kezdte a legfontosabbal Győrffy Alexandra.
– Hogyha személyenként szeretném elmondani, hogy mit érzek, akkor, ha Apával kezdem, azáltal, hogy elkezdtem kézilabdázni, sokkal szorosabb lett egymással a kapcsolatunk, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Nincs olyan mérkőzésem, de neki sem, amikor ne egyeztetnénk telefonon, hogy ki mit vár, hogy mi történt pontosan. Tényleg mindent megbeszélünk egymással, amit nagyon jó dolognak tartok. Aztán itt van Anya és Pali, akikkel érthetően teljesen más a helyzet. Ők minden meccsemen ott vannak, legyen az Egerben, vagy idegenben. Már csak ezért is a legnagyobb kritikusaimnak, és szurkolóimnak nevezném kettejüket. És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor arról kell beszélnem, hogy létezik olyan szempont, amikor hátránynak számít, hogy az ember szülei értenek a kézilabdához. Persze az, hogy hátrány, az idézőjelben értendő, de az biztos, hogy soha nem más körülményt, vagy más személyt hibáztatnak, amikor nem úgy védek, ilyenkor ugyanis mindig a saját hibáimban keresik a megoldást. Mindig is erre neveltek, és én pontosan ilyen mentalitású emberré váltam. Volt már persze olyan is, hogy közvetlen a bajnoki után összevesztünk, ezért egy ideje csak egy-két nappal a találkozót követően beszéljük meg a tanulságokat. A lényeg számomra mégis az, hogy olyan emberekkel tudok őszintén beszélni arról a dologról, amit napi szinten űzök, akik egyrészt közel állnak hozzám, másrészt pedig ebben a sportágban már letettek valamit az asztalra, ezért abszolút hiteles, amit mondanak. És, hát hogy a magánélet minden egyes szegmensében megkapjam a kézilabdát, a párom Rutka Péter is ebben a közegben él ezer éve, vagyis a szakértő tanácsokért soha nem kell messzire mennem – zárta mondanivalóját Szandi.
Forrás: eszterhazykfsc.hu
Fotó:családi archív + Tóth Emese + vasassc.hu
Kövess minket az EH Google Hírek oldalán is a legfrissebb hírekért!
Betöltés ...
